Nehézfém és bajusz az undergroundban – koncertbeszámoló
(Toxikull, Venator, D.D. Night – 2024.04.04. Budapest, Robot)
A Covid utáni újrakezdés után, ahogy várható volt jóval nagyobb lett a pörgés a koncertpiacon, mint előtte, mindenki próbálta behozni a lemaradást. Egymást érik a turnék, jönnek-mennek a nagy nevek, és a nagy dömpingban én magam is megfeledkeztem az utánpótlásról, a kis bandákról, akik klub szinten próbálnak érvényesülni. Amikor jött a hír, hogy két, klasszikus heavy/speed vonalon ügyködő, viszonylag friss banda látogat el hozzánk, ráadásul először, gondoltam itt a lehetőség, hogy újra megmártózzam az undergroundban.
Mivel elég régóta követem, figyelem a metal színteret nagyon elszomorít, hogy az a fajta klasszikus heavy metal, amivel én anno megszerettem ezt a zenét, az mára az undergroundba csúszott vissza. Persze a nagy nevek (Maiden, Saxon, Judas, Accept, stb), akik ennek a stílusnak az alapjait lerakták és még aktívak, azok jól futnak, jól teljesítenek, de az akkori második, harmadik vonal, vagy akik azóta ezt a stílust tűzték ki a zászlójukra, azoknak nem sok babér termett. Pedig sokan voltak az elmúlt pár évtizedben, akik az egykori NWOBHM életérzéséből táplálkozva alkottak/alkotnak. Gondoljunk csak a Night Demon-ra, a Wolf-ra, a Grand Magus-ra, a Skull Fist-re, a Bullet-re, csak, hogy pár nevet említsek. Mind kiváló banda, de esélyük sincs a szélesebb népszerűségre, mindig is klub zenekarok maradnak, és a mostani írás főszereplőire is ez a sors vár.
Ennek a jelenségnek több oka is van. Egyrészt annyira kitolódott a határa a heavy metal műfajnak, hogy az újabb generációk nagy része már a metal egy teljesen más alfajával találkozik először, és azt tartja etalonnak, és még véletlenül sem megy vissza a gyökerekhez. A másik ok pedig (ami az elsőből következik), hogy a fiatalabb zene hallgatók jelentős része, nem is nyitott a teljes metal műfajra, hajlamosak egy-egy válfaját fanatizálni. Régen a Rush-tól a Mötley Crüe-n keresztül a Venom-ig mindent metalnak vettünk. Akkor is voltak műfaji besorolások, de a rajongók kevésbé szakosodtak és persze közel sem volt ennyi verziója a rockzenének. Az old school metalnak mára maradt az underground. Szerencsére itthon van gazdája a történetnek, az Insane Hellride Entertaintment már öt éve terelgeti a kis bandákat a magyar színpadokra, és hála nekik a Lowland Fest képében már a hazai fesztivál piacon is évek óta jelen van az underground. Nagy-nagy pacsi nekik ezért. Na de nézzük mit hoztak össze a Robot zsebkendőnyi színpadára.
A bulit egy friss hazai formáció, a D. D. Night nyitotta, akik minden ízében hozták a ’80-as évek metalja előtt tisztelgő este minden elemét. A banda basszerosa, Hellenbach Bálint neve a Stress zenekarból lehet még ismerős, igaz ott gitárosként ügyködik. True arc, itt is hitelesen hozza a klasszik metal vonalat. Igazából a D.D. Night esetében egyedül a banda névválasztásával nem tudtam még megbarátkozni, értem a Disco Demolition Night értelmét, de így rövidítve fura hatása van, viszont a bulijaikon felbukkanó világító neonreklám nagyön pöpec, pirospont jár érte és a banda színpadképes kiállása is vitte a prímet az este folyamán, sehol egy bajusz, na de erről majd később… Zeneileg is rendben van a banda, nagyon helyesen a koncert vége felé még egy feldolgozást is behúztak a műsorba, ahogy az ebben a közegben szokásos, ám a klasszik David Bowie nóta helyett én valami karcosabbat választottam volna. A koncert azon pontján valami nagyon húzós nóta kellett volna, amit aztán a legjobbnak gondolt saját nótával meg lehet fejelni. Ezen a szinten szerintem ez a jó koncertzárás receptje, de ez nyilván rajtam kívül senkit sem érdekelt, jól vette a közönség a programjukat.
A folytatásban érkező osztrák Venator aztán tényleg egy múltidézést mutatott be minden szinten. A zene mellett a kinézetük is megrekedt valahol a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején. Elsőre úgy festettek, mint a Saxon valamikor 1980-ban, azzal a különbséggel, hogy a basszeroson kívül mindenki egy olyan Magnum bajuszt viselt, mint anno pár Saxon tag. Az énekes kapcsán többször beugrott párhuzamként a ’79-es Bruce Dickinson is, aki akkoriban szintén egy ilyen vállalhatatlan bajusz/bőrszerkó egyvelegben tolta, igazából 1980 második felére lett csak színpadképes. A borzasztó színpadi bajuszozás terén a dobos vitte a prímet, aki még megfejelte a dolgot egy bundeszliga frizura/szemüveg/vékony hajpánt/ hawaii ing/combtőben levágottszárú farmergatya combóval… Személy szerint nagyon elszomorít ez a bajuszozós divat, szerintem régen is gáz volt és ma is az, színpadon meg pláne. Persze lehet, hogy velem van a baj hiszen pl. ezzel a bulival szinte egy időben, a Carson Coma nevezetű hazai formáció hasonlóan Magnum bajusz fílingben rakta tele az MVM Dome-ot sikoltozó lányokkal… Tényleg igaz lehet a mondás: mindegy, hogy nézel ki, ha felmész a színpadra máris felfigyelnek rád a csajok…
Még szerencse, hogy zeneileg kompenzálva lettem én is. Erőteljesen kezdtek a sógorok, majd egy kis bepunnyadás után, nagyon megtolták a záró blokkot feladva a leckét az este záró bandájának, a portugál Toxikull-nak. Kicsit meg is ijedtem, mert a Venator levonulása után elszivárgott az a kevéske közönség is, de aztán a kezdésre előkerült szépen mindenki, hogy a portugálok méltó módon fejezzék be a múltidézést. Ráadásul náluk Magnum bajuszból is kevesebb volt némileg, és tökéletesen demonstrálták azt is, amit a műsorszerkezetről regéltem a D. D. Night kapcsán. Utolsó előtti nótának megkaptuk az arcunkba a Motörhead Iron Fist-jét, amit egy hasonlóan intenzív saját nótával öntöttek nyakon. Parádés zárás volt, ráadásul az este nótáját is ők szolgáltatták, az ökölrázós I Will Rock Again messze vitt mindent, élőben még jobb, mint lemezen. Vénségemre még engem is rá tudtak venni egy kis szélesterpeszes/léggitározásra.
Több tanulsága is volt számomra ennek az estének. Egyrészt olyan erővel és minőségben szólalt meg mindhárom banda, amit én már nagyon régen nem tapasztaltam. Amikor nem hallod mit mond a melletted álló, mert olyan erővel feszül a mellkasodnak a METAL, hallod az erősítő hangját és magával sodor a hangerő. MINDEN metal bulinak ilyennek kellene lennie, sajnos nem az… Ennek sok oka van, ebbe most nem mennék bele, de ebből a felismerésből jött a másik gondolatom a metal színtérről. Az utóbbi években terjedt el a korábban kisebb helyeken koncertező bandák körében a Co-Headline turné lehetősége, főként a Covid okozta anyagi legatyásodásból adódóan is. Több, egy szinten lévő banda összeáll, egyforma műsoridővel, egyesítve a két rajongótábort, nagyobb helyeken, több embernek játszanak és a turnéköltségek is jobban kézben tarthatóak. Alapvetően ezzel semmi baj, ha sikerül a szintlépés, még jó is lehet a vége, de mivel szinte az összes ilyen próbálkozást végig néztem az elmúlt években, elmondhatom, hogy nagyon sok bandának nem sikerült ez a dolog úgy ahogy kellett volna. Kevés akarni a szintlépést, tenni is kell érte, technikában, háttérmunkában, színpadi kiállásban stb. Ez nem mindenkinek sikerült. Meggyőződésem, ha a szokásos közegükben, a saját hallgatóságuknak játszottak volna, sokkal élvezetesebb koncertek jöttek volna létre. A végső konklúzió pedig nem lehet más, mint az a felismerés, hogy többet kell ezentúl járnom az underground bulikra mert bizony csodákra lehet lelni… Stay True.
Írta: Polgár Péter
Credit: Polgár Péter
Szervező: Insane Hellride Entertainment
Kapcsolódó tartalom:
Toxikull, Venator, D.D. Night koncertfotók 2024.04.04. Budapest, Robot