Depeche Mode, Deeper – Sose okoznak csalódást, akikből sosem kaphatunk eleget – koncertbeszámoló
(Depeche Mode koncert 2024.03.26. Budapest, MVM DOME)
Ugyanazon turné keretein belül többször is fellépni Magyarországon egyáltalán nem megszokott dolog a külföldi előadók, zenekarok esetében. A top kategóriába tartozó művészeknél kifejezetten nem jellemző, a Depeche Mode azonban az elmúlt évtizedekben több alkalommal is pár hónap eltéréssel visszatért a magyar rajongókhoz különböző koncerthelyszíneken előadni az aktuális turnéműsorát, a teltház pedig borítékolva volt. Nem történt ez másként most sem, a Memento Mori turnéval nyáron a Puskás Arénában kb. 45 ezer ember előtt játszottak, és már a nyári koncert előtt bejelentették, hogy idén márciusban az MVM Dome-ban újra eljutnak Budapestre.
Több sem kellett a rajongóknak, hónapokkal előre teltházas lett a koncert, az óriási érdeklődés következtében pedig az utolsó napokban bónuszként megnyitott színpad melletti/mögötti ülőhelyek is mind elkeltek a koncert napjára, így az eredeti teltházat is sikerült megfejelni. Ha a folyosóra lehetett volna jegyeket venni, azokat is elvitték volna – azt hiszem, ez tökéletesen mutatja a zenekar jelentőségét, és a rajongók elhivatottságát. A budapesti koncerten az indie rockban utazó chicagói Deeper melegíthette be a közönséget.
Érdemes volt időben érkezni, hogy a merch pultnál is sorra kerülhessen az ember, és válogathasson, illetve Depeche Mode-os poharakból kortyolhasson kedvére, ha beruházott rá. Szerencsére a Deeper is adott 15 perc haladékot az eredetileg kiírt kezdésükhöz képest, így a 19:45-ös kezdésükre el is foglalhattuk helyeinket. A korábbi koncertjeiken játszott dalaikat előhallgatva próbáltam készülni belőlük, megjegyeztem pár riffet, és kíváncsi voltam, milyen lesz mindez élőben. Nic Gohl gitáros-énekes és három zenésztársa bele is csaptak műsorukba a Depeche Mode letakart hangszerei előtti részén a színpadnak.
A két oldalsó kivetítőn már őket is követhettük, ahogyan hangszereiket bűvölik. A hangkép szépen összeállt zenéjükhöz, viszont a sok gitárbűvölés, a torzított gitárzsizsgés, prüntyögés megterhelő lehetett a befogadhatóbb popdalokhoz szokott közönségnek. Azt éreztem, hogy autózáshoz be lehetne tenni háttérzenének a dalaikat, de az énekes hangját az alig félórás szett közepére már bőven sikerült megunni, úgyhogy a kocsiban is hamar leváltanám őket.
Nic Gohl énekhangjáról a The Cure frontembere, Robert Smith juthatott többeknek eszébe – viszont az ő koncertjüket egy pillanatra sem untam másfél éve, így a Deepernél valami nehezen megmagyarázható zavar okozhatta összességében az érdektelenséget részünkről. Az énekes-gitáros énektémái egyhangúak, unalmasak voltak, zenéjük céltalan összevisszaságként hatott, pedig a lelkesedésük tényleg átjött. Az előzenekar mindössze középtájon egyetlen szám erejéig tudott kiemelkedni a középszerűségből – az Esoteric című daluknál -, hogy aztán ugyanolyan jellegtelen 80-as évek behatású indie rock számokkal zárják fellépésüket, mint amivel nyitottak. A közönség dalok közötti visszafogott reakciói alapján valószínűleg nem sok új rajongót gyűjtöttek maguknak ezen az estén, és mindannyian csak még lelkesebben vártuk az este főzenekarát.
Percre pontosan fél órás átszerelés, technikai szünet következett, ami alatt a Depeche Mode által is támogatott környezetvédelmi kezdeményezésről is pörgettek videóbejátszást, majd a Martin Gore által gondosan összeválogatott techno műsorlistáról érkező trackekkel melegítették a közönséget. A Depeche Mode kezdésére megteltek a lelátók, és szépen besűrűsödött a tömeg a küzdőtérre. A színpad mellett megjelenő tagok közül még a legfelső emeletről is ki lehetett szúrni a fehér zakóban parolázó Dave Gahant, így már az intró alatt is hatalmas füttykoncert és tapsvihar biztatta arra a zenészeket, hogy színpadra lépjenek. Aztán szépen sorban be is álltak hangszereikhez, majd utolsóként a frontember is körbejárta a színpadot, megmozgatta magát, bemelegített előttünk a közönség legnagyobb örömére, hogy a Memento Mori album nyitótételének, a My Cosmos Is Mine-nak a lassan felépülő dallamaira énekelje az első hangokat.
A My Cosmos Is Mine nem egy erős koncertberúgós, bulibeindítós dal, de szépen épül fel, és nem cserélném le én sem másra ezen a turnén még úgy sem, hogy tapintható volt valamiféle megmagyarázhatatlan feszültség még a dal alatti pillanatokban. A publikum sem tudta még igazán, hogyan reagáljon, Dave Gahan és Martin Gore közös vokáltémái pedig csak ráerősítettek erre a diszharmóniára, de talán pont ennek a hatásnak az elérése is a célja a kezdődaluknak. A második dalként érkező Wagging Tongue-ra már mindenki feloldódhatott, a tempó is felgyorsult, és Dave Gahan is megrázta magát a szövegvégi felkiáltásaival. Az énektémáknál az első pár dalnál érezhető volt, hogy mintha a frontember még keresné a megfelelő dinamikát, a mélyebb és magasabb lágéban egyaránt énekelt hangok optimális kiéneklését, de a kezdeti bizonytalanságok után a koncert végéig többé eszembe sem jutott már, hogy erre egyáltalán figyeljek, szóval minden a helyére került. Illetve ha Dave bizonytalan is lett volna, akkor csak kinyújtotta a mikrofonállványt a közönség felé, és kb. 16000 rajongó sietett a segítségére. Szerencsére sokszor kaptuk meg ezt a lehetőséget, és éltünk is vele!
Az első pillanattól érezhető volt, hogy Dave Gahan nem fog cserben hagyni minket, nem egy sokadik állomásként tekint a régóta futó turné újabb budapesti állomására – sokszor rogyasztott, bolondozott, volt, hogy előre hajolt egészen mélyen, és másodpercekig úgy maradt. Grimaszolt rengeteget, kifacsarta a közönségből az érzelmeket, reakciókat, és persze pörgött. Körbe-körbe pörgött rengeteget, 61 évesen egy-egy dal közben is annyit, amennyit én életemben eddig összesen nem, és az elején még tényleg aggódtam, hogy nehogy megszédüljön, de Dave rászedett minket – ha már soknak tűnt, akkor csak azért is még jobban túltolta, egyfajta erődemonstrációként is értelmezhető volt mindez. A hajának a hátraigazítását is divatmagazinok címlapjára illően csinálta, és ha a kamerás akár csak a menő félcipőjét mutatta meg nekünk kivetítőn, a közönség akkor is teljes extázisban tört ki. Ilyen volt, minden porcikáját imádtuk!
Kiemelni is nehéz egyes dalokat, mert bizony érkeztek az új album kezdő dalai után a slágerek is, az It’s No Good alatt a tenger mellett lovagolhattunk mi is a különböző lovakkal, szamarakkal, és a tenger motívum a későbbiekben is visszatért az óriás M betű alapú kivetítőn. Az Everything Countsot nagy csúcspontként értékeltem, ekkorra már mindenki igazán bulihangulatba került, és mosolyogva figyeltem csak, ahogyan Martin Gore lenyomkodta a szintetizátoron ezeket az egyszerű, de annál nagyszerűbb szintitémákat. A dal után egy szerencsés Lotti nevű rajongónak Dave és egy egész aréna énekelte el a Happy Birthday To You-t, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ő külön is olyan élményt kapott, amihez hasonlót csak nagyon kevesen tapasztalhattak meg a zenekar pályafutása során.
Martin Gore kivette mindenből a részét, de tény, hogy visszafogottabb, megfontoltabb színpadi jelenléttel biztosította a Depeche Mode zenei alapjait, mint Dave. Gitározott, szintetizátorozott, vokálozott, és a koncert közepén a Home és a Somebody előadásához átvette a frontemberi szerepet. Megható pillanatok voltak ezek, Martin Gore érzelmesen, a szintetizátor prüntyögésektől elszabadulva egy szál zongorakísérettel adta elő ezeket a dalokat, és kérés nélkül gyulladtak fel a telefonok fényei, hogy beragyogják a nézőteret is a reflektorfényben egyedül éneklő Martin előadására.
A kivetítésre külön is kitérnék, a legtöbb esetben a zenekar tagjait láthattuk, de egyes esetekben az aktuális dalokhoz tartozó videóklipek köszöntek vissza, vagy egyéb animációk. Ha éppen csak a tagokat láthattuk, akkor is előfordult, hogy megbolondították például egy kis elhomályosítós effekttel a látott képet, például a Precious alatt. Nagyon tetszett, és kitűnően ráerősítettek a látottak arra az érzésre, amit szinte végig éreztem – hogy meg vagyunk babonázva, elvarázsolnak minket, egyfajta meditatív állapotba lehetett kerülni az összhatás következtében. A Ghosts Again esetében a klipből pörögtek a képkockák, és tagadhatatlan, hogy ahogyan Martin Goret és Dave Gahant figyelhettük a kivetítőn csendben sakkozva, megéreztük az idő, az elmúlás súlyát. A Behind The Wheel elhangzása után a 2022-ben elhunyt Andrew Fletcherről is megemlékezhettünk egy pár pillanat erejéig, az Enjoy The Silence közben pedig a különböző koponyák látványa közben elgondolkodtató volt látni az egyik koponya hátulján az Enjoy feliratot – valószínűleg több koncertjükön is részt kellene venni ahhoz, hogy minden kis vizuális megoldást, üzenetet, érdekességet észlelni tudjon a koncertlátogató, erre nekem is csak utólag hívták fel a figyelmemet.
A koncert dallistája a nyári buliéhoz képest 6 dalnyi eltérést hozott, az alap váz megmaradt, de nagy öröm volt, hogy nem teljesen ugyanazt a setlistet kaptuk. Ahogy már fentebb említettem, Martin Gore két teljesen másik dallal készült mostanra, illetve bekerült a Policy of Truth, a Before We Drown, a Behind The Wheel és a Black Celebration is. A koncert vége felé elmerülhettünk az abszolút slágerparádéban, a ráadás előtt még jött a Stripped, ami különösebb kivetítés nélkül is önmagáért beszélt, csodálatos volt megtapasztalni, ahogy több ezernyi ember egyszerre énekelte, majd az Enjoy The Silence zárta a levonulás előtti bő 100 percnyi műsort, ahol szintén torkunk szakadtából kiabálhattuk a jól ismert refrént. Pár perc után nagy ölelkezések közepette jöttek vissza a zenekar tagjai, és csaptak bele a Condemnationbe zongora- és gitárkísérettel.
A finálé a Just Can’t Get Enough – Never Let Me Down Again – Personal Jesus trióval hozta meg sokak kedvét ahhoz, hogy a székekből is felpattanjanak, és énekelve táncoltak, átmozgatták magukat a jól ismert taktusokra. A Never Let Me Down Again közben jött az elmaradhatatlan karlóbálás, karlengetés balra-jobbra, és miközben önfeledten utánoztuk Dave-et, örömteli volt végignézni az egész csarnokon a karok sűrűjében. A már megszámlálhatatlanul sokszor meghallgatott Personal Jesusnál (és korábban az Enjoy The Silencenél is!) üdítő volt megtapasztalni, hogy próbálták a zenészek maguknak is feldobni ezt az örökslágert, és kacifántosabban játszották, több zenei díszítéssel, tempóváltással, így ezek a kihagyhatatlan tételek is tudtak hozni újdonságot ennyi idő után is a hallgatóknak, miközben a zenészeknek sem kellett tartaniuk magukat az eredeti verzióhoz.
Természetesen Dave és Martin mellett, mögött ott voltak a hosszú ideje velük turnézó zenésztársaik, Peter Gordeno billentyűs-zongorista-basszusgitáros-vokalista és Christian Eigner dobos is, akik teljesítményére szintén nem lehetett semmi panasz. Több mint 25 év alatt volt idejük összecsiszolódni, és látva, hogy milyen összeölelkezések, mosolygások, jókedv volt tapasztalható minden tagon a koncert végén, a lendület, a szinergia és zenei egyetértés megkérdőjelezhetetlen volt. Még ha itt-ott tapasztalható is volt a koncert folyamán egy-egy zenei botlás, félreértés vagy diszharmónia, a koncert végére csak megerősödött bennem az az érzés, hogy ezt még csinálniuk kell, amíg csak tudják és bírják. Nem szabad megállni, mert úgy tűnt, a zenészek is boldogok, hogy ezzel foglalkozhatnak, és a közönségnek is óriási igénye van a Depeche Mode energiáira, összetartó erejére. Úgy éreztem, egy nagy család részesei voltunk mind ezen az estén, és jó érzésekkel távozhattunk a kb. 130 perces banzájról.
Persze, szokás azt mondani a koncertek végén a külföldi előadóknak, hogy “See you next time!”, és nem mondom, hogy nem bizonytalanodtunk el egy kicsit attól függetlenül, hogy Dave Gahan valóban így köszönt el tőlünk. Viszont jó érzés volt reménnyel telve elhagyni az MVM Domeot ezek után – akkor see you next time, Depeche Mode!