Egy extrém metal est a Dürerben – Cradle of Filth, Wednesday 13, Sick n’ Beautiful, Drift – koncertbeszámoló
(Cradle of Filth, Wednesday 13, Sick n’ Beautiful, Drift 2024.03.06. Budapest, Dürer Kert)
Az idén már 33 éve töretlenül működő Cradle of Filthet régóta visszavárták a rajongók, és kitörő lelkesedéssel vártuk a Necromantic Fantasies turné budapesti állomását. A Dani Filth által vezényelt banda hat év után jött el hazánkba újra, és ugyan az extrém metálon alapuló stílusuktól teljesen eltérő zenei irányzatokban mozgó előzenekarokkal turnézták körbe Európát, ettől talán csak még izgalmasabb lett az összkép a rock-metált szerető publikum számára. A turné különleges vendégeként Wednesday 13 érkezett zenekarával, akit sokan a Murderdolls énekeseként is ismerhettek meg annak idején. Szintén felfért az esemény plakátjára, illetve előzenekarként láthatták az idejében érkezők az alternatív rock-metálban utazó olasz Sick n’ Beautifult is. Akik pedig tényleg a lehető legkomolyabban vették a kapunyitást, és követték az eseményben megjelenő információkat, azok mindenekelőtt a kaliforniai post-rock / indusztriális metál egyveleget játszó Drift ritmusaira melegíthettek be.
A rock / metál zenei alapokon kívül mi is lehetett a közös metszete ezeknek a zenekaroknak? Az extrém kinézet, ami alatt a különös fellépőruhákat, maszkokat, vagy arc- és testfestéseket értjük. Minden fellépő zenekart és azok minden egyes tagját érdemes volt jól megnézni, mert egyesével is figyelemreméltóak voltak, hát még összességében! Sajnos a Drift és a Sick n’ Beautiful fél-félórás szettjeire nem értem oda, így csak az interneten fellelhető videók és fotósunk beszámolója alapján tudom utólagosan nagyon sajnálni, hogy lemaradtam róluk. Elsősorban nem is a zenei élmény miatt, hanem azért, mert ezeket a zenekarokat akkor is érdemes lett volna megnézni, ha teljesen süket lennék, ugyanis a színpadi megjelenésre, showműsorra nagyon sokat adnak.
A Drift esetében a karakterek olyanok, mintha a jövőből érkeztek volna vissza koncertezni, és az énekes különleges kardíszeként egy mini szintetizátor / midi billentyűzet segítségével csikart ki hangokat a “karjából”. Az utánuk fellépő Sick n’ Beautifulnál a frontemberi és dobos posztot is nők uralták, és az előadásukban szintén óriási hangsúlyt fektettek a speciális látványelemekre. A banda énekesnője, Herma a szemeit eltakaró, hatalmas szarvakkal ellátott fejfedőben kezdte koncertjüket, és még az egyedi kesztyűjéből is zöld színű lézerfények lövelltek ki.
Pár pillanattal később már fejfedőjétől és kesztyűjétől megszabadulva a dekoltázsa pulzálhatott világoszöld színben – mondani sem kell, hogy nehéz volt levenni róla és szintén extrém megjelenésükről könnyedén beazonosítható zenésztársairól a szemeket. Az olaszok nagyon közvetlenek voltak, és tényleg minden érdeklődővel váltottak pár szót és fotózkodtak a koncertek végeztével, a férfi koncertlátogatók részéről érezhető volt a megnövekedett igény a Hermával elkészített közös fényképek iránt – tagadhatatlanul megbabonáztak mindenkit sajátos megjelenésükkel.
A két zenekar által külön-külön prezentált 5-6 dalos bemelegítő szettek után egy nagyobb lélegzetvételű buli következhetett, a horror punk / glam metal / glam punk / heavy metal stílusait keverő Wednesday 13 és bandájának szándéka pedig egyértelmű volt, jól fel kellett rázni a közönséget az este főzenekara előtt! Az énekes erre a turnéra nagyrészt a Murderdolls dalokat hozta el nekünk, de a Frankenstein Drag Queens From Planet 13 nevű zenekarának egyes szerzeményeiből is hallhattunk párat. A festett arcú frontember és szintén hullafehérre mázolt zenésztársai nem vicceltek, feltekerték a tempót a kezdetektől fogva, és az energia, lüktetés kifogyhatatlannak bizonyult bő 50 percen keresztül.
A negyedikként elhangzó Slit My Wrist és az utána játszott Love at First Frightnál éreztem úgy, hogy végre elkapott, és kérdés nélkül berántott a zenéjük és előadásmódjuk. A frontember ezerrel pörgött, és folyamatosan mozgásra, kiabálásra, sikításra biztatta a közönséget, külön figyelmet fordított arra, hogy ne csak az első sorokban lévők lelkesedjenek, hanem a hátrébb meghúzódókat is visszajelzésre, aktivitásra ösztönözte. Jobb szélen Roman Surman gitároson is érződött, hogy minden egyes színpadon töltött percét imádta, a gitárszólókat is a lehető leglátványosabban és profin hozta le.
Wednesday 13 annyira belelkesedett saját maguktól, és attól, hogy végre nem a turnébuszban kellett meghúzniuk magukat, hogy nehezen tudtam követni egy idő után a színpadi aktivitását – valamit mindig csinált. Kicsit tornázott az emelvényen, lelkesítette a közönséget, rázta a haját. Nagy tapsot és üdvrivalgást váltott ki, amikor két dal között megemlékezett a Slipknot dobosaként is ismert Joey Jordisonról, akivel együtt alapították a Murderdollst, és a soron következő szerzeményt neki dedikálta. A Pieces of You, Drug Me to Hell és Nowhere Murderdolls hármas után a koncertjük végéhez közeledve egy Billy Idol dal, a White Wedding is helyet kapott a szettben, és ekkorra a hangulat már tényleg a tetőfokára hágott.
A Dead in Hollywood után el is érkeztünk a zenekar nagyon pörgős, pihenést nem tűrő koncertjének végéhez, az I Love to Say Fuck-ra pedig mindannyian feltehettük a középső ujjunkat, és ha ez nem lett volna elég, Wednesday 13 is feltette a kalapját, és elővette a Fuck Wednesday 13 feliratos esernyőjét, hogy még jobban borzolja a kedélyeket. A közönség pedig láthatóan-hallhatóan imádta az egész performanszt, de sajnos az energiabombáktól búcsúznunk kellett. Talán nem véletlen, hogy pont 13 dal fért bele a különleges vendég szerepében a fellépésükbe, és olyan sincs mindig, hogy a nevükhöz illően szerdai napra esett a koncertjük – ezen az estén Wednesday 13-nak és csapatának tényleg minden összeállt, nagy elégedettséggel adhatták át a színpadot az este főzenekarának.
A Cradle of Filthet 12 éves koromban ismerhettem meg, amikor egész nap a Music Box televíziócsatornát néztem, ahol mindenféle videóklipet lehetett kérni, és a legkülönbözőbb stílusokban jöttek egymás után a kívánt dalok. Nagyon ijesztő volt, amikor a Cradle of Filthtől lejátszották a Babalon A.D. (So Glad for the Madness) című dalt, tényleg félelmetes és ördögi volt az egész koncepció, és hogy a frontember Dani Filth a klipben is tökéletesen játszotta démoni szerepét. Imádtam a riffeket, és az egy dalon belül is elképesztően változatos énektémákat… vagyis éneknek nem is igazán nevezhető hörgéseket, sikításokat. Le voltam nyűgözve, hogy ez az ember milyen különös hangokat présel ki magából, és már akkor éreztem, hogy egyszer élőben is látnom, hallanom kell mindezt.
Az idő bizony jól eltelt, mindennek már 21 éve, és Dani Filthet korábban nem sikerült elcsípnem még, ezért nagyon örültem ennek az estének, de volt bennem aggodalom is. Vajon jól fog megszólalni kifelé az amúgy vérprofi zenészekből álló brigád, vagy egy nagy kása lesz, és élvezhetetlen összevisszaság? Az 50 éves Dani Filth bírja még szusszal, vagy csak önmaga árnyéka lett mostanra? Meg tud majd ijeszteni minket ugyanúgy, ahogyan annak idején képes volt rá, vagy kínunkban fogunk csak mosolyogni az egész produkción? Titkon bíztam benne, hogy csak túlaggódom, de miközben a zenekar felvonult a színpadra az intró alatt, és utolsóként megjelent a frontember is, mögöttem két srác is azt ecsetelte egymásnak röhögve, hogy na, vajon mire lesz képes a kis holdjáró cipős énekes? Jót mosolyogtam én is ezen, majd egyszer csak…
… bele is csaptak az Existential Terror című dalba, ami egy nagyon jól felépülő tétel, kezdésnek pont tökéletes volt! Fél perc szimfonikus metál alap, kórusvokál után Dani Filth is rákezdett a szöveges részekre, és érkezett is másodperceken belül az első sikítása, amire olyan egyértelmű üdvrivalgás és elismerés jött a közönség részéről válaszként, ami kellő magabiztosságot nyújthatott a zenekarnak az elkövetkezendő másfél órára – itt minden rendben lesz! Óriásira nyíltak a szemeim, amikor nem csak a színpad irányából hallhattam Dani Filth lenyűgöző vokáltémáit, hanem valaki mögöttem is utánozta a mestert, és olyan kísértetiesen hasonló démoni hörgés-sikoltás kombót nyomott, hogy azt hittem, a dolby atmos térhangzást telepítették a koncertre, és több irányból érkeznek a vokálok – innen is őszinte elismerésem mindenkinek, aki szinkronban próbált egyes részeket együtt hörögni a frontemberrel!
A színpad két szélén magas csontvázak, a háttérben kivetítve a Cradle Of Filth logó, ezeken kívül más nem is kellett látványelemként, a zenészek ruhakiegészítői a szegecsekkel, illetve az arcfestések a lehető legjobb módjai voltak annak, hogy a zenét vizuálisan is megtámogassák. Marek ‘Ashok’ Smerda kopasz gitáros például az egész fejét behálózó arcfestéssel virgázta végig a koncertet, talán egyedül a szintetizátoros lány, Zoe Marie Federoff nem viselt különösebb makeupot.
Dani Filth a festett arcát nyilván színes kontaktlencsével dobta fel, ő tényleg minden lehetőséget megragadott, hogy ne csak hangjával nyűgözzön le minket. Aki már járt korábban COF koncerten, vagy látott már élő felvételeket, azoknak nem lehetett meglepő, de mégis nagy derűt váltott ki a frontembernek az a szokása, hogy a dalcímek közül nem is egyet úgy konferált be, hogy a legutolsó szót már sikítva-hörögve fejezte be – elmosolyodtunk ezen, vagy röhögtünk egy jót, majd egy pillanat múlva már extrém tempóban tekerte a banda a soron következő tételt, és kíméletlenül leszedték a fejünket! Itt viccelődésnek helye nem volt!
Már a legelső dalnál is tetszett a kikevert hangzás, az arányok szépen el lettek találva, és a második-harmadik dal környékére már az optimális hangerőt is sikerült megtalálni, professzionális volt az egész produkció megszólalása! Váltották egymást az elmúlt pár évben megjelent dalok a bő 20 éve megjelent szerzeményekkel, és ezek nagyon jól megfértek egymás mellett, a COF mai napig nem puhult el. Dani Filthen azért látszódott-érződött, hogy valami nem kerek neki, vagy a saját fülmonitorában nem állt össze technikailag számára megfelelően a hangosítás, vagy egyszerűen nem volt megelégedve az általa kiadott hangok minőségével – nem tudhatjuk, de még ha nem is volt minden egyes hang olyan, ahogy az a lemezre lett véve, vagy a frontember szerette volna kiadni magából, akkor is lenyűgöző volt.
A tempó belassítására a szett közepén a Nymphetamine (Fix) adott lehetőséget, ekkor Dani Filth is kilopózhatott oldalra szippantani az inhalátorából egy kis légzéskönnyítő illóolaj keveréket – szerencsére úgy tűnik, oxigénsátorra még nem volt szüksége, de tulajdonképpen azt is megértettük volna, mert sűrűek a dalaikban felvonultatott vokáltémák, és megterhelő lehet 90 percen keresztül egyetlen pihenővel előadni mindezt. A koncert első nagyobb egységét a Born In A Burial Gown zárta, majd a Damnation And a Day lemez nyitó tételeivel tértek vissza, és személyes kedvencemmel, a The Promise of Fever előadásával mintha újrakezdték volna az egész koncertet, olyan átütő, pusztító ősenergiával foglalták el ismét a deszkákat. A pitben az elejétől kezdve vevők voltak a mozgásra páran, itt a visszatérésnél éreztem egy kis megakadást a lelkesedésben, de a záró Her Ghost in the Fog – From the Cradle to Enslave duónál még az utolsó szuszt is kipogózhatták magukból a legkeményebbek.
Dani Filth folyamatosan hergelt minket és önmagát is, ütögetett a levegőbe, felspannolta magát, hogy a legjobbját nyújtsa nekünk, és ezt tényleg nem is lehet másként csinálni. Az ember fáradhatatlannak tűnik, nem hazudtolják meg magukat, és csapatával továbbra is irgalmatlan tempóban zenélnek és turnéznak. Nem tudom, meddig lehet bírni ezt hanggal és akarattal, de én igazán felemelő hangulatban tapsoltam meg a Cradle of Filthet koncertjük végeztével, mert jóval többet kaptam ettől a koncerttől, mint amit korábban mertem remélni.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Kapcsolódó tartalom:
Cradle Of Filth koncertfotók 2024.03.06. Budapest, Dürer Kert
Sick N Beautiful koncertfotók 2024.03.07. Budapest, Dürer Kert