Fagyos múltidézés fékezhetetlen erővel – Abbath, Toxic Holocaust, Hellripper – koncertbeszámoló
(Abbath, Toxic Holocaust, Hellripper koncertek 2024.02.04. Budapest, Barba Negra)
Február első vasárnapján a norvég black metál szcéna egyik kultikus zenekarának frontembere jött el zenélni a Barba Negra kisebbik színpadára. Az Immortal főhőse Abbath a szintén az ő neve alatt futó projektjével 5 év után másodszorra adott koncertet Budapesten, a dallistából pedig természetesen mostanáig sem koptak ki a legendás Immortal szerzemények. Abbath és a black metál voltak a legfőbb hívószavak ehhez az estéhez, de a turnéhoz csatlakozó előzenekaroknak köszönhetően a speed metál / thrash metál stílusgyakorlataiban is elmerülhettünk. Az amerikai Toxic Holocaust és a skót Hellripper zenekarok pedig egyáltalán nem illetődtek meg, hanem minden színpadon töltött pillanatot kihasználtak annak érdekében, hogy örökre beégessék magukat az emlékezetünkbe.
Hellripper
A menetrend előzetes ismertetése után kissé félve értem a 19:00-ra kiírt kezdési időpont után 4 perccel a Blue Stagehez – gondoltam, egy-másfél dalról már biztosan lemaradtam. Szerencsére azonban arra érkeztem, hogy a színpadon még nincs senki, viszont már ilyen korai órán is elég masszív tömeg gyűlt a deszkák elé. Előzetesen a Facebook esemény kommentjeit olvasgatva is kirajzolódott már, hogy sokan kíváncsiak a skót Hellripper koncertjére, többen fel is cserélték volna a két előzenekar sorrendjét, mindenesetre a James McBain multiinstrumentalista által vezényelt banda tényleg jó nyitásnak bizonyult több szempontból is. 19:08-kor feljött a négy zenész a színpadra, pár pillanat alatt megbizonyosodtak róla, hogy adottak a technikai feltételek a kezdéshez, és bele is csaptak a Spectres of the Blood Moon Sabbath című dalba.
Szélvész tempóban riffelgettek a gitárosok, a lemezen ördögire kevert hörgős éneklés élőben számomra nem jött át eléggé, de a zenekar egészét illetően az optimális energiaszint lett megütve a kezdetektől fogva. A közönség is vevő volt a hallottakra, a pitben nem lehetett mozdulatlanul hallgatni az olyan címekkel megáldott dalokat, mint a Hell’s Rock ‘n’ Roll vagy a Nekroslut. A dobos Max Southall lenyűgöző odaadással és fáradhatatlanul ütötte az alaptémákat, sok lepörgetést láthattunk tőle, de a tamok hangosításában érződött hiányosság, így ezek a fillek inkább látványban nyújtottak sokat. Max játékát azért is emelem ki külön, mert a dobolását nézve azon gondolkodtam végig, hogy kérnék én is az általa fogyasztott pörgetőszerekből – a lendület a 40 percnyi szett alatt egy pillanatra sem hanyatlott.
James McBain egyszemélyes projektjeként indult a banda, a zenekarvezető pedig tényleg bizonyította, hogy nagyon karizmatikus. A dalok előadásán túl a közönséggel is kitűnően kommunikált a dalok között, felvette a szemkontaktust, folyamatosan érezhettük, hogy vezetve vagyunk általa, nem engedte el a kezünket – sőt, a leglelkesebb rajongókkal a merch pultban is fotózkodott a koncertjük után az egész este folyamán. Felemelő pillanat volt, amikor két szám között csak annyit mondott a mikrofonba, hogy “Speed metal!”, és már indult is az őrületes riffelgetés. Máskor arra kért minket, hogy olyan jó King Diamondosan üvöltsünk neki – a fanok kérdés nélkül eleget is tettek mindennek.
A gitárszólók feldobták a dalokat, menőn megkomponált pillanat volt a From Hell című dal közben, amikor a gitárosok beálltak egymás mellé, és szinkronban mozgatták el jobbról balra a vállukat, amelyikeken a gitárok lógtak – széles mosollyal vettem tudomásul, hogy a srácokban van egy kis önirónia, és tényleg maximálisan a szórakoztatásunkra törekedtek, amibe az ilyen kis klisés rock pillanatokat is belefűzték. A pitben lévők kellőképpen bemelegíthettek, kimozoghatták magukat a Hellripper koncertjén, és tényleg tudom ajánlani a srácokat a speed metál kedvelőinek, akik a black metálos hatásoktól sem riadnak vissza.
Toxic Holocaust
A multiinstrumentalisták estje a Joel Grind által 1999-ben megálmodott Toxic Holocausttal folytatódott. A kezdetekben Joel egyszemélyes projektjeként indult thrash metál trió a 20 perces átállás után kezdett bele a Bitch című dallal a koncertjükbe. A fejpántos hosszú hajú basszusgitáros frontember számomra hozott egy kis Lukács Lacis vibeot, a dalokat illetően pedig a Hellripper által belőtt tempomatot a Toxic Holocaust is alkalmazta, mégis több kiállás, lassabb betét is elfért a korábbi zenekar előadásához képest. Ez összességében izgalmasabbá tette az elhangzottakat, a tempóváltások mellett pedig Joel Grind frontember mindent bevetett azért, hogy közös kiabálásra, skandálásra, éneklésre biztassa a közönséget. A Toxic Holocaust bizonyos dalaiban ezekre tényleg megadatott a lehetőség, a pitben pedig továbbra is gyűrték egymást a legelhivatottabb rajongók.
Az egészen bizarr című dalokból 12 is elhangzott a 35 perces thrash zenevonat expresszen – I Am Disease, War Is Hell, Death Brings Death például. A trió hangzása összességében érthetőbbnek érződött, mint a Hellrippernél, a tempóváltások közepette pedig úgy éreztem, a szett végéhez közeledve csak feljebb csavarták a dalok sebességét. A göndör hajú gitáros Rob Gray neonzöld gitárjából a pazar riffeken kívül élvezetes szólókat vezetett elő, a dobos Tyler Becker játéka rendben volt, de nem nyújtott semmilyen plusz élményt azon kívül, hogy hozta a témákat.
A koncert végéhez közeledve egyesek a crowd surfölés örömét is megtapasztalhatták, sőt, a Nuke The Crossnál még a körbe futkosós pogó is beindult, ami az utolsó The Lord of the Wastelandnél is méltó lezárását jelentette a koncertnek. Hangulatos thrash – punk koncertélményt nyújtott a zenekar, a közönség is teljesen vevő volt rájuk, és egy kis nyújtás után készülhettünk az est főzenekarának előadására.
Abbath
Az átállás idejében bőven jutott idő szétnézni a merch pult környékén, ahol a Hellripper frontembere fáradhatatlanul fényképezkedett a rajongókkal, és jelenléte segítségével próbálta emelni a zenekari ajándéktárgyak eladási számait. A Hellripper merch termékei közül egyetlenre sem emlékszem, míg az Abbath pólók, bakelitlemezek között élményszámba ment nézelődni. Limitált kiadású, dedikált termékekből nem volt hiány, és kellőképpen változatos grafikákkal operáltak az Abbath termékek.
Sajnos a merch pult szélén részvétnyilvánításra is lehetőség nyílt, ugyanis a frontember édesanyja pont a mostani turné közben hunyt el. A zenekari crewtól szép gesztus volt, hogy elindítottak egy vendégkönyvet / emlékkönyvet az eset után, amibe a rajongók minden turnéállomáson írhatnak Abbath számára lélekerősítő, részvétnyilvánító üzeneteket, vagy hogy mit is jelent számukra a zenész munkássága – nagyon szimpatikus volt ez a lehetőség, bízzunk benne, hogy a frontember gyászát segítik majd a közönségtől kapott visszajelzések.
A baljós előjelek után el is helyezkedtem a keverőpult előtt, és 21:15-kor menetrendszerűen színpadra is léptek a festett arcú zenészek. A hatalmas dobszett előtt szélesen terült el a szürke Abbath felirat, ami egyedüli bónusz színpadi kellékként egészítette ki a pokoli alaphangulatot. A szegecsekkel díszített, különleges bőrruházatban fellépő Abbath megjelenése teljesen belelkesítette a rajongókat, aztán bele is csaptak egy Immortal klasszikusba.
A Triumph hangzott el, de megmondom őszintén, hogy én az első dal közben, illetve utána is óriási megilletődöttséget érzékeltem a közönségen. A zenekar hangzása egyáltalán nem állt jól össze, a frontember mély tónusaiból, hörgéseiből szinte alig lehetett hallani valamit, a pörgős dobtémák és a folyamatos riffek pedig szintén összekuszálódtak annyira, hogy egy óriási nagy kása lett belőle – nem lehetett megállapítani, hogy melyik hangszer nyomja el a mixben jobban a másikat. A Triumph befejezése után valószínűleg pont a hangzás gyengeségei miatt is volt kevésbé nagy az örömujjongás, de a norvégok tovább csépeltek, és érkezett az Acid Haze, a Dream Cull és a Hecate is.
A hangzás keveset javult csak, én hosszabb távon a füldugót választottam, aminek használatával legalább kivehetőbb volt az egyes zenészek játéka is, és Abbathból is lehetett hallani egy keveset. Aki ismeri az Immortal vagy Abbath dalokat, az hozzászokhatott a főhős hangszínéhez. Nem tudom megállapítani, hogy a sokszor robothangon megnyilvánuló énekes használ-e valamilyen speciális vokáleffektet, aminek segítségével felturbózzák alaphangját. Sajnos Abbath pár dal után utalt is rá, hogy elnézésünket kéri, de a hangja elment (offon van), ami kicsit viccesen hatott, mivel a lemezeken is sokszor olyan hangon krákog, mint egy gégemikrofont használni kényszerülő beteg. A lényeg, hogy szerintem nem az énekhangjának minőségével volt a legfőbb baj, hiszen tisztességesen végigénekelte a 70 perces szettet, hanem azzal, hogy a mixben teljesen eltűntek a pokoli vokáltémái.
Mind a négy zenészen érződött, hogy profin és feszesen játszották a dalokat, a közönség pedig a koncert felére érkezett meg igazán. Látszódott, hogy az Abbath dalok után a koncert feléhez beillesztett Immortal klasszikusok egymásutánja jobban bemozgatta a rajongókat. Az In My Kingdom Coldnál érezhetően emelkedett a hangulat, és ekkorra a hangképben is javulást sikerült elérni. A Beyond The North Waves és a One By One kikövetelése bekiabálásokkal fokozta a hűvös nosztalgiaérzetet mindenkiben, és úgy tűnt, Abbath is egyre jobban elfogadta aktuális állapotát, betegeskedését, és magabiztosan hajózta be csapatát a fináléba.
Mindhárom Abbath lemezről elhangzottak szerzemények, azonban így is többségben voltak az Immortal klasszikusok. Az este zárásaként a frenetikus tekerésekkel és tempóváltásokkal, a pokol bugyraiba lehúzó ördögi hörgésekkel teletűzdelt Withstand the Fall of Time következett, ami a kissé hányattatott sorsú koncertnek mégis katarktikus befejezését hozta. A dal végefelé feladtak a frontembernek egy Abbath feliratos magyar zászlót, amit büszkén lengetett, és próbálta nyakába akasztani az utolsó szuszok kileheléséhez. A máskor többet mókamesterkedő Abbath jól megéljeneztette a közönséget, mindenkit arra ösztönzött, hogy egyszerre tartsuk a magasba karjainkat, majd a legvégső hangok lejátszása után egészen hamar levonultak a színpadról – nem mondhatnánk, hogy érzékeny búcsút vehettünk egymástól.
Tisztességes helytállás volt ez a koncert a torokproblémák, családi tragédia ellenére is, és az is egyértelműen érződött, hogy ha a reunion nem is tűnik elképzelhetőnek jelenleg, az Immortal szerzeményekre sokáig kíváncsiak lesznek még a stílus kedvelői. Bízzunk benne, hogy Abbath nemsokára ismét hazánkban jár, és egészségesebben, még több Immortal dallal a tarsolyában érkezik majd!
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Hetessy-Németh Tünde
Szervező: H-Music Hungary
Kapcsolódó tartalom: