Monstre hosszúságú gótikus rockkoncert az Arénában – The Cure koncerten jártunk
(The Cure koncert 2022.10.26. Budapest, Papp László Sportaréna koncertbeszámoló)
Ha valaki a 80-as és 90-es évek fordulóján volt tinédzser és szerette, ha egy zenekar pont arról világfájdalomról énekel, ami őt gyötri, akkor jó eséllyel az illető vagy Depeche Mode vagy Cure rajongó volt. A Depeche-esek leginkább fehér farmer – fekete bakancs kombinációval fejezték ki hovatartozásukat míg a Cure-osok között sokan Robert Smith ikonikus frizurájának viselését látták követendő példának. Persze ott voltak még a kockás inges grunge-osok és a fordított keresztet nyakban hordó kemény metálosok. Ha a előbányásszuk a középiskolai osztályképeinket valamelyik fiók mélyéről, akkor jó eséllyel mindegyikre találunk példát. Én sosem voltam igazán a The Cure rajongója, a Depeche Mode zenéje érintett meg jobban, (bár az is csak évekkel később), de azért a nagy slágereket (amiket a MTV zenecsatorna miatt számtalanszor hallottam) és a Disintegration albumot ismertem. Aztán a kilencvenes évek első fele után Robert Smith csapata teljesen kikerültek a látókörömből. A későbbi albumok már nem akadtak a kezem ügyébe és élőben sem sikerült egyszer sem elcsípni az angol gót rockereket.
Ami a szerdai koncertről nyilvánvalóan kiderült, hogy a zenekar – bár új albumot már évek óta nem jelentettek meg – a turnékat ugyanolyan komolyan veszi, mint 25-30 évvel ezelőtt. Sajnos Robert Smith-ék nem nagyon kényeztették el hazánkat az eddigi turnékon. Amíg például a fent említett Depeche Mode már több, mint egy tucat magyar fellépésnél tart, a The Cure még csak az ötödik alkalommal érkezett hozzánk. Az eddig utolsó koncertet 2016-ban tartották, a színhely akkor is az Papp László Sportaréna volt.
A The Cure-ról köztudott, hogy mindig nagyon hosszú koncerteket adnak és az eddigi turnékon nagyon szerették a setlisteket is variálni. A The Lost World turné elnevezés, arra a még meg nem jelent albumra utal, amit Robert Smith már évek óta ígérget a rajongóknak. Az utolsó ígéret szerint a már dupla album hosszúságúra hízott anyagnak (vagy legalább az egyik felének) a mostani turné kezdetére a boltokba (no meg az online felületekre) kellett volna kerülni, de ebből nem lett semmi. De a remény hal meg utoljára. Ha kész lesz végre, biztos kiadják. Azért több új dal bekerült a setlistbe (szám szerint 4) és ezeket a turné összes eddigi állomásán is előadták.
Számítottunk a hosszú koncertre és arra, hogy a kezdést nem fogják későre halasztani, ezért már viszonylag hamar igyekeztünk kiérni az arénába. A beengedés a szokásosnál is gyorsabban zajlott és a büfében is sikerült gyorsan hozzájutni egy-két pohár üdítőhöz.
Az Arénában ezúttal nem volt teljes teltház, mert a legfelső szintet nem nyitották meg, de a többi szektor és a küzdőtér tisztességesen megtelt. Elfoglaltuk a helyeinket, és máris belecsöppentünk a koncertet megelőző több percig tartó intróba. A kivetítőkön már a csillagos eget láthattuk, az atmoszférát (háttérzene helyett) egy zivatar előre felvett hangja biztosította. Időnként fehér fényekkel és hanggal egy-egy villám és a hozzá tartozó mennydörgés is rásegített a hatásra. Kifejezetten hangulatos volt ez a megoldás. Aztán a villámlások egyre gyakoribbakká váltak és a hangerőt is kicsit feljebb tekerték, jelezve ezzel, hogy elérkeztük a koncert kezdetéhez.
Mindenféle sallangtól mentesen lépett színpadra a gótikus rock megteremtője, a legendás The Cure és belekezdtek a már fentebb említett még meg nem jelent album egyik dalába, az Aloneba.
A hangulatos kezdő akkordok és a simogató, de mégis monumentális szintetizátor témák percekig monoton módon hömpölyögtek. Robert Smith (akin azért látszik, hogy már 63 éves és az egykor legendás hajviselete is kicsit bizarr hatást kelt már) olyan négy percig nem törte meg ezt a finom zenei felvezetést, de amikor végre énekelni kezdett mindenkinek leesett az álla. Jellegzetes hangja pont ugyanolyan, mintha nem telt volna el már 30 év a Wish album óta, kristálytiszta és szívbemarkoló. A hangzás, amennyire ez az Arénában lehetséges, szinte tökéletes volt. Talán csak a dob volt az én ízlésemnek kicsit hangos és darabos. Számomra kilógott az egyébként nagyon egységes és kiváló hangképből. Ezen kívül még a pergő dob verődött vissza folyamatosan a terem hátsó faláról, borzasztó idegesítően.
Az hosszú nyitó dal után (az új album dalai között állítólag több 10-12 perc hosszúságú darab is szerepel, ami azért is érdekes mert, ugyanabban a stúdióban rögzítették ezeket, amiben a legendás Queen zenekar a Bohemian Rhapsodyt, ami saját idejében szinte forradalmat robbantott ki slágerek esetében soha nem tapasztalt hosszúságával.)
Az Alone után Robert Smith visszafogott módon köszöntötte a rajongókat, majd a zenekar belekezdett a Pictures of You-ba és rögtön utána a Closedownba. Mindkét darab a Disintegration albumon található. Egyébként ez az album adta a műsor gerincét. Az előbbi kettőn kívül még öt dalt játszottak el róla. Érdekes választás az első három dal, mert nagyon egyforma tempó és harmónia menet jellemzi őket. Tipikusan olyan megoldás ez, amit más zenekarok igyekeznek kerülni. Mint már említettem korábban soha nem láttam a The Cure-t élőben ezért nem is tudtam, hogy mire számítsak, de kiderült, hogy ők előszeretettel lépnek olyan útra, amit mások nem tartanak járhatónak. Ha kell akkor órákon keresztül játszanak hasonló tempójú és hangulatú darabokat és nem teszik az olyan szűz fülek számára emészthetőbbé a műsort, mint én. 🙂 Sajnos ez a megoldás számomra kicsit egyhangúvá tette a koncert első felét (vagy inkább első két harmadát), persze azért volt bőven kiemelkedő pillanat így is. Ilyen volt az emlékezetes törzsi dobolással megtámogatott Burn (A Holló című film betétdala, aminek forgatása során Brandon Lee életét vesztette egy véletlenül elsült fegyver miatt). A műsor első szakasz (stílusosan) az Endsonggal zárult majd következett a ráadás blokk. Mivel az általam jól ismert slágerek itt sem kerültek sorra és a műsor is már több, mint 2 órája tartott, ezért az a szörnyű gondolatunk támadt, hogy a zenekar esetleg úgy döntött, hogy semmilyen igazán nagy slágert nem játszik el ezen az estén. De szerencsére ez teljesen téves feltevésnek bizonyult a második ráadás blokk során. Ahol aztán megkezdődött az igazi sláger dömping. A Lullaby-t a The Walk követte majd Robert akusztikus gitárt ragadott, amiből már lehetett sejteni, hogy végre elérkeztünk a Friday I’m in Lovehoz. A zenekar az egész este folyamán hibátlanul, nagyon-nagy beleéléssel játszott, ezért volt egy kis csalódás, hogy ezt a dalt (ami az én kedvenc dalom tőlük) nem sikerült igazán jól előadni. Pont Robert éneklése nem volt a csúcson ebben a dalban, ami azért furcsa, mert gyakorlatilag egész este hibátlanul énekelt minden mást. Nem tudom, hogy mi lehetett az oka. Aztán következett a Close to Me és az In Between Days. A Just Like Heavenre már a teljes közönség extázisban táncolt, sikongatott. A végére pedig a Boys Don’t Cry tette fel a pontot erre a rég várt, remekül sikerült koncertre.
A zenekar fantasztikus formában volt, a koncert pedig igazi zenei utazás volt. Semmivel nem játszanak rosszabbul, mint 30 évvel ezelőtt. Simon Gallupot basszusgitárost külön ki kell emelni, mert fáradhatatlanul futkározta végig a majdnem három órás műsort. Egyébként Robert Smith után ő van a legrégebben benne a bandában. Pár hónappal ezelőtt arról szóltak a hírek, hogy kilépett a zenekarból, de szerencsére ez nem bizonyult igaznak.
Én ugyan nem lettem továbbra sem The Cure rajongó, de nagyon örültem, hogy végre sikerült őket is élőben látni. A közönségen végignézve pedig látszott, hogy a legtöbben olyan élménnyel mentek haza erről az estéről, amit napokig vagy hetekig magukkal hordoznak.
Írta: B.T.
Credit: Valentin Szilvia
Szervező: Live Nation