Négyből kettő, avagy a late night skandináv metálkarnevál – koncertbeszámoló
(PAIN | I AM on Tour w/ Ensiferum koncertek 2023. november 1. Budapest, Dürer Kert)
Mindenszentek napja idén egy szerdai napra esett, a legtöbben munkaszüneti napként vagy az őszi szünet részeként pihenéssel, temetőlátogatással töltötték. Kapóra jött a metálzene kedvelőinek, hogy akármit is csináltak napközben, este egy zeneileg vegyes összképet felvonultató turné budapesti állomásán vezethették le fennmaradó energiáikat. Az elektronikus alapokra építő, indusztriális metálban jártas PAIN 6 év után tért vissza hozzánk, hogy a megújult Dürer Kert nagytermében zenélhessenek I AM elnevezésű turnéjukon, és különleges vendégként a folk-death-power-viking metál egyvelegében utazó Ensiferumot hívták el. Előzenekarként a Ryujin és az Eleine is kíséri a két főzenekart, azonban akik igazán érdeklődtek irántuk, vagy konkrétan miattuk váltottak jegyet, azoknak sajnos ezen az estén fényképezkedési és beszélgetési lehetőségen kívül nem jutott más.
Vészjósló volt, hogy a Dürer Kertes koncert előtt pár nappal a turnébuszok a hosszabb határellenőrzések, közlekedési káosz miatt már a Zágráb-Bukarest távolságot sem tudták úgy megtenni alig 24 óra alatt, hogy az eredetileg tervezett menetrendet a 4 fellépő bandával meg tudják valósítani. A koncert előtti napon Szófiában pedig előrébb kellett hozni 1 órával a kezdési időpontokat, hogy ott is beleférjen minden zenekar az estébe, és a másnapi Dürer Kert jelenésre is legyen esélyük megérkezni terv szerint. A koncertszervező Livesound már egy nappal korábban tisztességesen tájékoztatta a koncertlátogatókat, és a koncert napján is végig jól követhető volt az online hírfolyamban, hogy milyen változásokkal lesznek megtarthatóak a koncertek. Végül a bukaresti koncerthez hasonlóan nálunk is 4-ről 2-re csökkent a fellépő zenekarok száma, és a PAIN helyet cserélt az Ensiferummal, így különösebb felvezetés nélkül a főattrakcióval kezdődhetett a buli.
21:30-ra érkeztem meg, és kicsit aggódtam, hogy ha már ilyen hányattatott sorsú lett az este, akkor legalább ne késsek már le a kezdésről, de erről szerencsére szó sem volt. Sorban álltunk a karszalagosztáshoz, és közben odakint az Eleine tagjai kissé tanácstalannak tűnve beszélgettek anyanyelvükön, miközben a második nightliner is megérkezett – valószínűleg az Ensiferum érkezett ezzel a turnébusszal. Az Eleine és a Ryujin tagjaival még a koncertek végeztével is sokan fotózkodtak, beszélgettek a merch pult előtt (ekkor már 0:30 volt!), de látható volt a tagokon a csalódottság, amiért nem léphettek színpadra. Lássuk viszont, hogy a hátráltató tényezők ellenére milyen este kerekedett végül!
Miután mindenkinek kiosztották a karszalagokat, a nagyteremben már fokozódott az izgalom, és elől a Pofa be! című filmből ismert Ruby felkiáltások a hozzá illő káromkodással párosultak. Ezzel is szórakoztatták magukat többen, mígnem 21:45-kor a hátteret elfoglaló kivetítőn animációs bejátszóval elkezdődött a PAIN előadása. Peter Tägtgren frontember három zenésztársával a színpadra lépett, és a Let Me Out elektronikus felvezetőjét követően be is indult a zúzás. Mivel örültünk, hogy egyáltalán ideértek, és el tudott kezdődni a koncert, ezért a hangosításról, vagy annak esetleges problémáiról nem is ejtenék túl sok szót. Valószínűsítem, hogy jobb összhangzás kerekedhetett volna, ha időben megérkeznek, és nem a nagy sietségben kell a színpadra felpakolást, hangszerbeállást elintézni, de nekem annyira nem is voltak nagy gondjaim a hangképpel. Az elektronikus alapok HD-ről érkeztek, és megszólaltak, ahogyan kell, a második dalként érkező End Of The Line alapját hallgatva visszarepülhettünk a ‘90-es évek végére, amikor a Rammstein is kísértetiesen hasonló szintetizátorhangzásokkal operált.
A catchy refrénekre az elejétől kezdve jól reagált a közönség, az első három dalt pedig szinte szünet nélkül játszotta el a banda. A 3. dal után köszönt be először Peter, megemlítette az előzenekarokat, akiknek nem volt lehetősége fellépni, de érződött, hogy nem szeretné túlragozni a helyzetet, és egy skizofréniához kapcsolódó kérdés után bele is csaptak a The Great Pretender című dalba. A közönséggel együtt éneklésnek itt volt először igazi ereje, ekkorra sikerült átlendülni a zenészeknek és a publikumnak is a kezdeti megilletődöttségen. A dal után kis taktikai levonulás, majd ismét vicces animációs vetítés vezette fel a Call Me-t. Olyan verzéje van ennek a dalnak, amit bármelyik lövöldözős játék alá be lehetett volna tenni 20-25 évvel ezelőtt. Rendes zúzda alakult ki, majd a svédek a dal közepén bevetették minden színészi képességüket, és úgy tettek, mintha nem értenék, milyen zavar jött közbe, és hogy hogyan is kerül a kivetítőre a Sabaton énekese – aki a lemezen is vendégénekesként besegített ebben a dalban. Az animációs vetítésekből és ezekből a színpadi gegekből is átjött, hogy a zenélést véresen komolyan veszik, de ahol csak lehet, ott az önmaguk és közönségük szórakoztatását tartják szem előtt.
Jött az idei évben kijött friss daluk, a Revolution is, és egyre nagyobb buli kerekedett az elektronikus alapok és a gitárriffek megfelelő összhangjának köszönhetően. A koncert felénél Peter és zenekara már egyre többször vont be minket is a koreográfiájukba, a Monkey Businessnél emelkedtek is a levegőbe az ökölcsapások és ördögvillák. Ezután a multiinstrumentalista frontember megszabadult a bőrkabáttól, és még az akusztikus gitár is előkerült a Coming Home-nál, amire nem számítottam ennyi egyöntetű zúzda után.
A banda bemutatásánál Peter viccesen utalt rá, hogy a dobosa bizony saját fia, és a tehetség úgy látszik, öröklődött, a srác teljesítménye kiemelkedő volt a dobok mögött. Az ezután következő Have a Drink on Me-nél egy dal erejéig áteveztünk a blues vizeire, a frontember még slide gyűrűt is használt, hogy még autentikusabban szólaljon meg a gitár. Rögtön utána vissza is váltottunk oda, ahonnan indultunk, jöttek a zúzós tételek ismét, és a levonulásuk előtt a The Rolling Stonestól a Gimme Shelter is elhangzott.
A ráadásra beöltöztek szőrös kabátokba, giccses szemüvegeket vettek fel, és színes diszkófények közepette adták elő a Party in My Head-et. És a dal szövegétől eltérően ez a buli nem csak Peter Tägtgren fejében zajlott, a látványvilágban visszarepítettek minket évtizedekkel ezelőttre, miközben önmagukon is röhögtek zenélés közben. Az I’m Going In-re már feltűnően nagy pogózás alakult ki középen, a záró Shut Your Mouth végtelenül egyszerű, de annál hatásosabb elektronikus alaphangjai közben pedig egy fehér ruhás szörny is megjelent hangulatfokozásként, és a házibuli feelinget ekkorra már senki nem tudta megállítani.
Érdekes volt, hogy még az utolsó hangok után kaptunk Sebastian Tägtgrentől egy egészséges dobszólót, aztán a tagok egymásra ugráltak, leamortizálták még egymást – hogy örülhetett az 53 éves Peter Tägtgren a “kicsi a rakásnak”… The End animációval zárult a koncert, és a körülményekhez képest úgy gondolom, nem panaszkodhattunk, a zenekar mindent megtett a törlesztés érdekében. Látványban is egy jól megkomponált műsort kaptunk, a dobos felszerelése is világított, ami az arcfestéseken, bőrszerkókon felül is sokat hozzáadott a vizuális élményhez.
20 perc átszerelés következett, nehéz volt elhinni, hogy ennyi idő alatt sikerülni fog mindent felszerelni az Ensiferum koncertjéhez a színpadra, de megcsinálták! Így 23:35-kor színpadra is léptek a lelkes finn muzsikusok. Háttérnek a kivetítőn a 2020-as Thalassic lemezük borítója szolgált, de szinte fel sem tűnt mindez egy idő után, ugyanis óriási hévvel és elhivatottsággal nyomták végig az 50 perces bulijukat. A doboson kívül mindenki énekelt vagy hörgött a dalok során amellett, hogy saját hangszerén virtuózkodott.
A nézőtéren kicsit kevesebben maradtak már az ő szettjükre, mint a PAIN esetében voltak, ez talán a két zenekar közti jelentős stíluskülönbségnek is volt köszönhető, de elől az első daltól kezdve óriási megmozdulást lehetett látni. Benne voltunk a közös metálvillázásban, éneklésben, de kellett azért pár perc, hogy átváltsunk a finnek tempójára. A nagyszakállú viking basszeros túlmozgásával, óriás vigyorával tartotta bennünk a lelket a késői órán is, az énekes-gitárosról Alexi Laiho jutott eszembe a Children of Bodomból – hörgései és jelenléte kísérteties hasonlóságokat mutattak ugyan, de gitárjátékában nem érte utól Alexit.
Remek volt az összhang a népzenei elemekkel tarkított zenéjükben a hörgős-éneklős témák váltakozásaival, a szintetizátoros Pekka Montin olyan énektémákat facsart ki magából, hogy meg kellett kapaszkodnom! Játszi könnyedséggel jöttek ki belőle a falzettek, aztán visszabújt a szintetizátor mögé, és ott is tökéletesen végezte dolgát. Áriázott például a Run From the Crushing Tide-ban, mi pedig zenekartársai mellett kisegíthettük óóó-óóó-zással, amikor éppen úgy alakult.
Igazi viking házibuli alakult ki, elől a One Man Army című dal alatt észveszejtő pogózás és mosh pit ment, amit csak a Lai Lai Hei című daluk akusztikus kezdése, és a közös éneklés szakíthatott meg csakis a legjobb szándékból. Nagyon jó energiákat szabadítottak fel ezek a közönségénekeltetések, és mindenki azt csinálta, amit a zenekartagok elvártak tőlünk. Ha kellett, ütemre tapsoltunk, ha úgy volt, akkor visszaénekeltük, amit kellett, és ha pörgésről volt szó középen, akkor azt csinálták a melódiákkal teli zúzós dalokra. 21 órányi turnébuszon töltött idő után a zenekar olyan vehemenciával adta elő 50 perces szettjét, mintha éhes oroszlánokat engedtek volna ki, hogy vadásszanak. Egy pillanatra sem unatkoztunk, és 0:25-kor is nehéz szívvel engedtük csak el őket, miután kidobálták pengetőiket és dobverőiket.
Sajnos a logisztikai problémák miatt ugyan az este nem az eredeti tervek szerint alakult, de aki a PAIN vagy az Ensiferum közül bármelyikre is kíváncsi volt, az nem csalódhatott nagyot. Akik pedig úgy döntöttek, hogy ilyen feltételek mellett nem szerettek volna eljönni, vagy nem tudták megoldani, hogy ott legyenek, a koncertszervező azoknak is megadta a lehetőséget a jegyeik visszaváltására, ami számomra azt jelezte, hogy nagyon rugalmasan viselték a következményeit egy rajtuk kívül álló problémahalmaznak.
Írta: Tüzes Mátyás
Credit: Lukácsi Barnabás
Szervező: Livesound
Kapcsolódó Tartalom: